Quarantine photo diary 2020
Mindannyiunk számára nehéz idők ezek, amelyek próbára teszik az ember kitartását, tűrőképességét és elhivatottságát azzal kapcsolatban amit csinál nap mint nap. Egyre nehezebb megtalálni a motivációt a hétköznapokban és minden olyan mintha értelmét vesztette volna. Eltűnt a változatosság és egyik nap követi a másikat míg nem teljesen egybeolvadnak, felfalják egymást. Egyre elveszettebb mindenki és nem találja a helyét a szobában. Eltűntek a helyek, ahol korábban sütkérezni lehetett a nap meleg és fényes sugaraiban. Csak állunk a sarokban és a perceket számolva várjuk, hogy valaki arra járjon és meglocsoljon. Lassan hervadunk, mint a szobanövények amit mindenki lát és néz de amikor gondozásra van szüksége senki sem vesz észre. Egymás mellett vagyunk, de még ha akarnánk se tudnánk segíteni egymáson. Nem tudunk és nem is akarunk már foglalkozni a másikkal amióta tudhatunk róla mindent és egy üzenettel azt színlelhetjük fontos számunkra és kíváncsiak vagyunk milyen napja volt, vagy éppen hogy érzi magát. Hagyjuk egymást elhervadni és csak nézzük egymás haláltusáját. Sírás közben pár könnycseppet a gyásznak szentelünk majd folytatjuk a szenvedésünk miatti kínlódást, az önsajnálatot. Nem a karantén választ minket el igazán. Most is bármikor beszélhetünk vagy láthatjuk a másikat. Mi magunk vonulunk félre. Elfordulunk az emberektől egy csendes sarok felé és odakuporodva kizárjuk saját magunkat a világból amit utálunk amiért nem lehetünk a részese. A négy fal közé zárva is sorra emeljük magunk köré a magasabbnál magasabb falakat és próbálunk elbújni közöttük remélve, hogy nem találnak meg és nem tudják majd megmászni azokat. Közben várjuk a segítséget a falon túlról, de senkinek sem tűnik fel hogy a falak nem csak azokat zárják ki akik elől bujkálunk, hanem azokat is akik segítenének és támogatnának minket. A falak mögött magunkkal összezárva várjuk a napot, amikor újra kisüt a nap, a hajunkba kap a szél és ránk esik a friss eső. Ez mind csak ábránd. Nem a karantén foszt meg ezektől. Mi magunk fosztottuk meg amikor felhúztuk a falakat. A karantén előtt is csak akkor éreztük ezeket, amikor épp útban voltunk valamerre és teljesen elkerülhetetlen volt. Akkor panaszkodtunk. “Annyira erősen süt a nap... megfájdul tőle a fejem.” “Olyan szeles idő van... jobban fel kellett volna öltöznöm, szinte megfagyok.” “Nem hiszem el hogy már megint most esik... csurom víz leszek mire hazaérek... addig már igazán kibírhatta volna.” Badarságnak tűnik mindegyik mondat, azonban mindannyian mondtuk nem is egyszer. Mi lenne velünk egy korban, amiben már évek óta nem mondhatta ezt senki? Mi lenne ha a világunk a megismerhetetlenségig megváltozna? Vajon ugyanúgy sóvárognánk az ottani természeti viszontagságok után pár hét bezártság után? Vajon ott is lennének falak? Miért annyival nehezebb ez az év mint a tavalyi? Ugyanúgy karanténban telnek a napjaink. Talán csak a környezet váltások hiányára vagyunk úgy kiéhezve vagy magára a korábbi környezetekre? Nem tudom... Én mindig bezárva voltam.
Készítette: Persőtzi Eszter (@four_walls_2020)
https://www.instagram.com/four_walls_2020/
Konzulens: Halász Dániel
Készült a Média és Design Tanszéken, a Vizuális Művészeti Intézetben, Egerben.
2020
Konzulens: Halász Dániel
Készült a Média és Design Tanszéken, a Vizuális Művészeti Intézetben, Egerben.
2020
//
Made by: Eszter Persőtzi
Consultant: Daniel Halasz
Made at the Media and Design Department, Visual Arts Institute, Eger, Hungary.
2020
